AZ ELŐZMÉNYEK (1973-IG)
4.: A LUCAST BEFOLYÁSOLÓ HATÁSOK
(1/2)
--
Miután
áttekintettük George Lucas ifjonti éveit és korai munkásságát, könnyebben
tetten érhetjük azokat a hatásokat, melyek alapvetően meghatározták
világnézetét, és így értelemszerűen a képzeletvilágát is. Kezdjük talán a
legelején!
Lucas
kisgyermekkora a negyvenes évek végére és az ötvenes évek elejére esett, és
ekkoriban legnagyobb örömét a korszak mozifilmjeiben lelte. Édesapja 1954-ben
vásárolta meg a család első tévékészülékét (ami abban az időben újdonságnak és
„nagy számnak” számított, még Amerikában is), és a tízéves-forma Lucas
ekkoriban fedezte fel magának a szombat reggeli matinék tévésorozatait. Ezek
egy jó része még nem kifejezetten tévére írt darab volt, hanem a korábbi évtizedekben
népszerű „mozis sorozatokat” (angolul „serials”), adaptálták az új médiumra. Az
ún. „serial” (nem összetévesztendő a modern „series”, vagyis a mai értelemben
vett „tévésorozat” kifejezéssel) egy mára már kihalt filmes műfaj,
mely a mozi aranykorában, a tízestől a negyvenes évekig volt nagyon népszerű,
és a hatvanas évekre tűnt el teljesen. Leginkább talán egy mai tévés
minisorozathoz lehetne hasonlítani. Tipikusan egy összefüggő történetet darabol
fel rövid, tíz-húszperces részekre, amiket aztán egy-egy egész estés mozifilm
előtt-után tekinthetett meg a közönség. Hetente egy epizódot játszottak a
mozgófilm-színházak, a hét minden napján, minden film előtt; a folytatást pedig
a rákövetkező héten, ugyanilyen módon adták le. A serial kedvelt eszköze volt
az ún. „cliffhanger”, vagyis a legizgalmasabb ponton való befejezés. Ennek a
célja persze az volt, hogy hősök sorsáért izguló közönség rendszeresen
visszajárjon a moziba megnézni a következő részt, ami általában egy rövid
szöveggel indult, elmagyarázván, milyen események vezettek a „cliffhanger”
pontjáig – Lucas majd ezt a hagyományt újítja fel az SW nyitószövegeivel. A popkultúra számtalan jelensége eredeztethető
ezen korai sorozatokból; elég, ha csak a sínekhez láncolt (hős által
megmentendő) leányra gondolunk, aki felé zakatol a vonat, miközben a
helyzetéért felelős gonosztevő kuncogva csavargatja a bajszát. A serialok
kalandos témái (kémkedés, krimi, szuperhősök, western, sci-fi, stb.) miatt
leginkább persze a gyermekek körében volt népszerű; egy tipikus családi mozis
nap ekkoriban általában egy ilyen epizódból, plusz egy rajzfilmből (például a Looney Tunes = Bolondos dallamok, és a Tom & Jerry is
így debütált egykor), egy hírműsorból, valamint két nagyfilmből állt. A mozis
sorozatok karrierjének a televízió elterjedése vetett véget, legtöbbjüket
azonban az ötvenes évektől kezdve újra bemutatták szombat reggeli
matinéműsorként.
A kis Lucas
fantáziáját ezen korszak western- és a sci-fi sorozatai ragadták meg leginkább;
előbbire jó példa a Hopalong Cassidy
(1904-től regényekben, 1935-től mozivásznon, 1949-től képernyőn), utóbbira
pedig a Flash Gordon (1934:
képregény-csík a napilapokban; 1936: serial; 1954: tévésorozat) és a Buck Rogers (1928: sci-fi
novella; 1929: képregénycsík; 1939: serial). Lucas így került
kapcsolatba először a fantasztikus világokkal; kedvencei lettek a sci-fi filmek
és sorozatok (a westernek mellett), és idővel aztán belekóstolt sci-fi és
fantasy témájú a regényekbe és képregényekbe is. Utalnak ugyanis rá jelek, hogy
ismerte például Edgar Rice Burroughs Mars-Barsoom
regénysorozatát (1912-1943, ennek az első kötetén alapult a 2012-es John Carter c. film; itt a „sith” a Mars bolygó egy hatalmas, mérges,
darázs-szerű rovarfajának a neve), Isaac Asimov Alapítvány-sorozatát
(1951-től; az évezredeket felölő történet többek között egy bolygóváros
központtal rendelkező Galaktikus Birodalom bukását meséli el), J. R. R. Tolkien
A Gyűrűk Ura c.
trilógiáját (1954-55; az ewokok, mint apró, technikailag elmaradt lények, akik
megdöntenek egy gonosz birodalmat, valószínűleg kicsit a hobbitokra
hajazhatnak, ráadásul az oxfordi professzor egyik mesterséges nyelvén az
„Endor” szó „Középföldét” jelent – bár megjegyzendő, hogy a filmbeli Szent Hold
neve bibliai utalás is lehet), és Frank Herbert Dűne-ciklusát
(első regény: 1965; az aprólékosan megalkotott ökoszisztémával rendelkező
Arrakis nevű sivatagbolygó sokban hasonlít a Tatooine-ra, plusz mindkét
kitalált világban „fűszer” a tudatmódosító szerek neve).
És ezek csak a
leghíresebb példák voltak – sőt, azokból
is csak felszínes hasonlatosságok (a mélyebb rokonságok külön könyvnyi
értekezést érnének). Tucatnyi egyéb regény született a huszadik század első
háromnegyedében, ami bizonyítottan közvetlenül befolyásolta Lucas fantáziavilágát.
Edward E. „Doc” Smith például, akit
sokan a sci-fin belüli alkategória, az űropera atyjának tartanak (űropera:
messzi bolygókon játszódó, epikus léptékű történetek gyűjtóneve; jellemző
motívumai a hatalmas űrhajók, galaktikus háborúk és bolygóközi kalandok),
1932-ben kiadott Galactic Patrol
(kb. „Galaktikus őrjárat”) c. könyvében egy csoport elit harcos áll a
középpontban, akik idegen eredetű ereklyéik révén telepatikus/telekinetikus
erők fölött rendelkeznek, és akiknek a feladata a galaktikus béke megóvása. A
történet szerepeltet egy hatalmas űrállomást, melynek terveit mentőkabinban
menekítik ki; egy szebb napokat is látott, viharvert űrhajót; és egy ifjút, aki
a kiképzése során megtanulja használni különleges képességeit (pl. leengedett
arclemez mögül is „látja”, de inkább érzi a környezetét), és a végén
egyszemélyes vadászgéppel repül az űrállomás ellen. A harcosoknak erőt adó
ereklyék neve mellesleg „The Lens”, azaz kb. „a Lencsék”, és alkalmazóik a
„Lensmen”, vagyis a kb. a „Lencsések” nevet viselik a történetben, amely a
folytatásaival együtt Lensman-sorozatként
is ismeretes, és amely beismerten nagy hatással volt nem csak Lucasra és a Star Wars-ra (lásd Jedi-lovagok), de
Frank Herbert Dűnéjére (Bene
Gesserit-rend), J. Michael Straczynski Babylon 5-jére
(Psi Corps), és a DC Comics Green Lantern
(magyarul Zöld Lámpás) c.
képregény-sorozatának Hal
Jordan-féle vonalára is, többek között. Befolyásoló tényező lehetett még
Fritz Leiber Gather,
Darkness! (kb. „Gyűlj, sötétség!”) c. 1943-as regénye, mely mű
szerzetesek két csoportjáról szól, akik egymásnak ősellenségei, barna és fekete
köntösben járnak, és különleges fegyvert hordanak („Rods of Wrath”, vagyis kb.
„Dührudak” v. a „Gyűlölet Rúdjai”), melyek pengeszerű, ibolyaszín sugarakat
bocsátanak ki magukból, és bármit képesek elpusztítani – igaz, ezek a csóvák
anyagtalanok, és párbajvívásra nem alkalmasak. Lucas saját bevallása szerint is
sokat merített ezekből a patinás, régi történetekből; gyerekkorában alapvető
hatással voltak fejlődő fantáziájára, a Star
Wars forgatókönyvének írása alatt pedig szisztematikusan újra feltérképezte
az űropera klasszikusait, hogy méltó örökösüket adaptálhassa vászonra. Szándéka
sikerrel járt; a Star Wars-t a műfaj
rajongói az ún. „új űropera” egyik nyitódarabjaként is tisztelik.
És itt érdemes
megállnunk egy pillanatra. Nagyon sok helyről hallhatjuk ugyanis (tévéből,
internetről, filmes berkekből), és sokan közhelyként is kezelik, hogy az SW a sci-fi egyik alapvető alkotása –
pedig valójában ez így nem fedi a valóságot. Alapvető alkotás, persze, de azon
már lehetne vitatkozni, hogy mennyiben nevezhető science fictionnek. Nem
létezik ugyan egységesen elfogadott definíciója ennek a zsánernek (testvéréhez,
a fantasy-hez hasonlóan), általános szabályként azonban elmondható, hogy a
sci-fi történetek középpontjában tudományos-technikai spekulációk állnak. Ez
pedig az SW esetében nem igaz;
kétségtelenül vannak benne sci-fi elemek (űrutazás és csillaghajók, bolygóközi
államalakulatok, energiafegyverek, robotok, stb.), de ezek inkább csak a
„felszín”, a sztorinak keretként szolgáló vizuális díszlet megnyilvánulásai,
semmint a központi kérdéskör lényegi pontjai; az cselekmény nem egy tudományos
alapokon nyugvó ötlet (és esetleg az abból következő társadalmi következnények)
fejtegetéséből áll, mint a sci-fi esetében általában. Itt a történet lelke
valójában a jó és gonosz misztikus szembenállásában keresendő, eképpen pedig
közelebb áll az emberiség ősi mítoszaihoz (nem véletlenül, de erről majd
később), valamint a tündérmesékhez és a fantasy bizonyos formáihoz, mint a
vérbeli science fictionhöz; ha jól megfigyeljük, a tündérmesei- és
fantasy-elemek is bőséggel tetten érhetők a filmekben (a „Réges-régen, egy
messzi-messzi galaxisban” voltaképpen egyfajta „Egyszer volt, hol nem volt”
típusú felütés, a Galaxis pedig minden jel szerint nem a mi Tejútrendszerünk,
hanem egy teljes egészében kitalált környezet; de ott van még az Erő mint
mágia-analógia, a lovagok és hercegnők jelenléte, a mentor-archetípus
megnyilvánulásai, a gonosz mágus/király/ördög archetípusa, stb.). Természetesen
az SW fantasy-ként sem
kategorizálható egyértelműen. Lucas nagyon sokmindent beletöltött ebbe a
világba a kedvenc zsánereiből, beleértve
a sci-fi és a fantasy mellett pl. a valóságtól kevésbé elrugaszkodó
western elemeit is. Lássuk be, először látván a IV. Epizódot nem lepődtünk volna meg túlságosan, ha Han Solo a film
végén átadta volna a Falcon kulcsait Chewie-nak, hogy aztán lóra pattanva
elvágtasson a Tattooine dupla-naplementében fürdőző messzeségébe. (Már persze, ha
a film a Tatooine-on ért volna véget. Meg a Falconnak lennének kulcsai. Meg
láttunk volna lovakat a filmben. Mindegy, szóval értitek!)
Mindenesetre, ha
a be akarnánk sorolni valahová az SW-t,
mindenképpen a spekulatív fikció határain belülre kellene helyeznünk (ahová pl.
a tudományos fantasztikum, tehát a sci-fi, vagy a „tudománytalan” fantasztikum,
tehát a fantasy zsánerei is tartoznak), valahol félúton annak tudományos és
misztikus pólusai között. Ez a helyzet mellesleg nem egyedülálló; talán azért
is problémás a sci-fi és a fantasy pontos definíciója, mert a határvonal
közöttük nem abszolút, és sok műről nehéz megállapítani, hogy melyikhez
sorolható. A már említett űropera nevű zsáner-variáció történetei is ilyenek,
melyek cselekményében gyakran szerepelnek fantasy-szerű elemek is. Megemlítendő
még, hogy Lucas maga is kézzel-lábbal tiltakozik az ellen, hogy művét
egyzserűen sci-finek nevezzék; ő mindig is az „űropera” kifejezést ajánlotta
alternatívának.
Ezen kis kitérő
után térjünk vissza az alaptémához! Mint arról már szó volt, Lucas életére
sorsfordító hatást gyakorolt tizennyolc évesen elszenvedett autóbalesete.
Kikerülvén a kórházból tartalmasabb életet kívánt élni, és egyetemre ment, ám
az ezt megelőző korszak, a lányok, a rock’n’roll és a sebességmánia jegyében
eltelt kései tinédzser-évek hatása természetesen nem múlt el nyomtalanul. Ennek
manifesztációját már láttuk az American Graffiti
nosztalgikus hangulatú jeleneteiben, de az SW-ben
is többször tetten érhető. Kezdésképpen ott van a filmek felgyorsult ritmusa:
Lucas akaratának megfelelően az űrcsatákban a hajók nem csak úsznak a vásznon,
mint a megelőző korszak sci-fijeiben általában, hanem cikáznak és pörögnek; a
jelenetek dinamikusak, a snittek gyorsan váltják egymást. Mindez 1977-ben még
nem volt megszokott, és számos technikai újításra volt szükség a
megvalósításához az ILM részéről – ez nagyban hozzájárult végül film
egetrengető sikeréhez. A sebesség, a versenyzés szeretete legtisztább
formájában persze a Baljós árnyak
fogatverseny-jelenetében kerül megnyilvánulásra a sagában. Még egy érdekesség:
ha jól megnézitek a Klónok támadásában
Dex vendéglőjét, annak kialakítása egy 50-es és 60-as évekbeli amerikai „diner”
berendezésére emlékeztet, mint amilyen a „Mel’s Drive-in” is volt az American Graffitiben.
Lucas
szenvedélye az autók, a mechanika iránt saját bevallása szerint egy mélyebb
belső késztetésből ered; a rendező ugyanis gyerekkorától kezdve imád építeni,
alkotni, összerakni dolgokat, legyen az egy ház, vagy egy motor, vagy éppen
(később) egy film. A kaliforniai egyetemre kerülvén aztán, ebből fakadóan,
mindig is a filmkészítés technikai oldala érdekelte leginkább; hogyan lehetne
ezt vagy azt megvalósítani, megjeleníteni a mozivásznon. Ez az indíttatás, a
csak trükkökkel megjeleníthető fantasztikus történetek szeretetével párosítva,
olyan ösvényre terelte Lucast, melynek révén napjainkra a filmszakma egyik
legnagyobb újítójává lépett elő. Kezdettől fogva a kísérleti jellegű alkotások voltak
a kedvencei, és mindig is fájó pontnak tekintette az effektek behatároltságát;
egész karrierjének egyik legmeghatározóbb (és az SW-t döntően befolyásoló) eleme, hogy a mai napig folyamatosan
szélesíteni kívánja az eszközök palettáját, melyekkel egy filmes dolgozhat, és
amelyekkel soha nem látott világokat álmodhat a vászonra. Igaz volt ez az Star Wars forgatásakor, mikor az ILM
úttörő munkát végzett a számítógép-vezérelte kameramozgatás, valamint a kék
hátteres trükkök terén, igaz volt ez a Baljós
árnyak készítésének idején, mikor a látványvilág jó részét komputer-grafika
(Computer Generated Imagery, CGI) segítségével keltették életre, és igaz a A klónok támadása és A Sithek bosszúja felvételekor, mely
forradalmi módon már nem celluloid-filmre, hanem egyenesen számítógépre
történt. Sok kritikát kapott a trükkök túlzott használatáért, sőt, azért is,
hogy a digitális technológia feltűnésétől kezdve, mely egészen új távlatokkal
kecsegtetett a látványeffektek terén, Lucas lassan a teljes apparátusával átállt
erre az új alapú filmgyártásra. Tény azonban, hogy az általa alapított
trükk-műhelyek (ILM, Skywalker Sound) mind a mai napig éllovasai ennek a
forradalomnak, minőségi effekteket szállítva minden filmbe, amiben csak
feltűnik a nevük.
Lucas beszél previzualizációs folyamat forradalmáról
(A hossza miatt
ezt a fejtegetést a következő posztban folytatom.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése